Temesvár 1989







Ma találkoztam egy kopaszra nyírt fiatalemberrel. A Lech-mezei „gyászmagyarokra” emlékeztetett. Kétszer kísérelte meg a szökést – mindkét alkalommal visszahozták a határról. Megúszta veréssel.
Kilátástalannak ítéli helyzetünket, s konokul fogadja, hogy mire kinő a haja, újra megpróbálja. De addig is: perére vár.
Mondtam neki, hogy a helyzet-értékelésünk azonos, csupán a következtetésünk különbözik. Én is szeretnék kitörni – de: befelé. Csatlakozom Sütő Andráshoz: „Maradok, másként nem tehetek”. És szólok, mert másképp már végképp nem tehetek. Nehogy megszólaljanak helyettünk – a kövek. Lebontott városaink, omladozó műemlékeink kövei. A „botránkozás köve”.
Azt válaszolta, elismeréssel: „könnyű nekem”, mert bátor vagyok.
- Nem vagyok bátor, de legyőztem a félelmemet. És én is peremre várok, melyet a román hatóságoknál magyar református püspököm indított ellenem, hogy kilakoltasson a temesvári szent eklézsia parókiájáról, s ezzel együtt száműzzön nemcsak ebből a – középkoriasan – „zártnak” nyilvánított városból, hanem a papságból is.
„Temesvár ostroma”. – Múltbeli képzeteket ébreszt a jelen. A harc nem kevésbé elkeseredett, mint egykor, bár eszközeiben más és vértelen. És az ostrom tétje is egyetemes. Mint mikor elesik egy vár, s egy egész országrészt ránt magával.
Temesváron ma is egyetemes – egyházi és nemzetiségi – létérdekek ütköznek meg a túlerővel – legalábbis jelképesen. A temesvári református gyülekezet önvédelmi harca „részként” jeleníti meg az „egészet”, „egyediként” képviseli az „általánost”. „Rólunk van szó”: egyként kálvinistákról és egyként az itt élő magyarságról. Az egyetemes kihívásnak Dávidként kísérel megfelelni egy Gyülekezet. S ha nem is a várépítők biblikus hősiességével de a gyötrő hétköznapok dicsfénytelen helytállásával, tudattalanul is az egész egyházért és népért veti meg lábát egy talpalatnyi helyen, az ige szellemében: „harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért” (Neh. 4,14). Teljes azonosulással énekli vasárnaponként és éli meg naponként, hogy: „Erős várunk nékünk az Isten”.
„Temesvár ostroma” zajlik egész egyházunkban, összes városainkban és falvainkban. Az ostromállapot még mindig nem elég nyilvánvaló a világ számára, mert a törvényesség, humanizmus, egyenjogúság, béke és szabadság leple alatt csellel akarják bevenni megmaradt várainkat. A szökve és „szabadon” elvonulók növekvő áradata azonban riasztóan figyelmeztet: élethalálharc folyik a végeken.
Mi még maradunk, tartjuk állásainkat. Inkább választanánk Zrínyi kirohanását, mint Losonczi István megadásának útját.

Temesváron, 1989. október 6-án, az Aradi Vértanúk Napján

Tőkés László



RÉSZLET A TISMĂNEANU-JELENTÉSBŐL

„A Ceauşescu által kíméletlenül érvényesített nemzeti kommunizmus programja álcázás nélkül törekedett az etnikailag homogén állam létrehozására. Mindezt egyfelől az erőltetett asszimiláció módszerével kívánták elérni, másfelől szerepet játszott egy hallgatólagos egyezmény is, amely alapján a román állam megkönnyítette a Magyarországra való kivándorlást a „családegyesítés” céljából benyújtott áttelepítési kérelmek esetén. Az asszimilációs program fontos elemét képezte továbbá a még fennmaradt magyar nyelvű oktatási intézményeknek a fokozatos elsorvasztása, a magyarok bizonyos szakmákból és állásokból való kiszorítása, a magyar többségű erdélyi városok etnikai összetételének megváltoztatása, akárcsak a későbbi területrendezési, az ún. „szisztematizálási” terv.”



„1989 a kézzelfoghatóvá lett Hihetetlennek, az óráról órára gyorsuló történelemnek, a függetlenség, a szabadság, a méltó emberi élet és a felemelt fejű nemzet ígéretének és igézetének az éve volt; egy olyan év, amilyent átélni kivételes kegy a sorstól; olyan, amilyenre oly sok nemzedék vágyakozott.
1989 folyamata »aprópénzre váltva«, vagyis történésekre, eseményekre, helyzetekre, személyekre lebontva a fordulatok és karakterek elképesztő változatosságával szolgált. Olyan év volt ez, amely íróknak, filmeseknek, képzőművészeknek egy életműhöz elegendő, lebilincselő életanyagot nyújtott. Vagy csak nyújthatott volna? Hogy lehet, hogy mindmáig egyetlen remekmű sem született, egyetlen műfajban sem – egyetlen olyan egyfelvonásos, vagy világot bejáró fotó, vagy akár egy dalocska, amelyet ez az év inspirált volna, vagy amely ennek az évnek a lényegét ragadta volna meg: a Beteljesült Történelmi Álmot.”

(Szőcs Géza: 1989)